Miért van üvegház az út kellős közepén?

Szabó Viktória - Üvegház projekt

Home sweet home(office)

Az emberek a saját magáncellájukat építgetik. Nem szabadna a saját otthonunk rabjává válni. – merült fel a gondolat egy hétvégi tévénézős este műsorszünetében és azóta csak ezen jár az agyam.
Sokan egyet érthetnek a gondolattal, sokak talán nem.
Valóban az otthonunk rabjai vagyunk? Miért baj az, ha egy hosszú, kimerítő nap után másra sem vágyunk csak arra, hogy végre beessünk a lakás ajtaján? Miért ne járhatna az agyunk azon, hogy végre hazaérjünk a munkából? Miért ne szabadna kidíszítenünk ezt a „luxus cellát”?

Kissé elkeserítőnek tartom, hogy az otthon „túlzott” szeretete lassan felkerülhet a nemzet betegségek listájára, ugyanakkor ezzel párhuzamban, a őrült munkamánia, a túlhajtottság egyfajta társadalmi normává, elvárássá válik.

Illusztráció: Michael Morgenstern (link)

Mi lehet a megoldás?

Ez a gondolatmenet játszódott le a fejemben, amikor megálmodtam a „Wait a minute” címet viselő kiállításkoncepciómat. Már a cím is magában hordozza az egész elképzelés lényegét.
Várjunk.
Egy.
Percet.
Persze ezt egyszerűbb mondani, mint megtenni, hiszen folyamatosan érezzük a társadalomi nyomást, hogy dolgoznunk kell. Na meg persze az is érzékeljük, hogy másképp üres lesz a hűtő, bármennyiszer is nyitogatjuk.
A probléma ott kezdődik, hogy nincs meg az egészséges egyensúly a munkaidő, valamint a kikapcsolódásra szánt értékes percek között.
Jómagam is hajlamos vagyok fennmaradni késő éjszaka egy-egy projekt miatt, holott tudom, senki sem tart pisztolyt a fejemhez és nem fog összeomlani a világ, ha egy pihentető alvás után, tiszta fejjel állok neki a munkának.
Ezt a fajta iróniát, humort próbáltam meg visszaadni a kiállításkoncepcióban is.

Sajtból van a Hold, Narancsból van a Föld

Az „luxus magáncella” koncepciót még egyszer megcsavarva egy olyan szobát rendeztem be, ahol semmit sem lehet használni. Ahol egy tárgynak sincs funkciója. Ha időnk sincs használni az otthonunkat díszítő tárgyakat, akkor mi értelme van egyáltalán megvenni azokat?

Képek: Marc Sommer (link)

 Első látásra visszataszítóak lehetnek az üvegházban elhelyezett tárgyak, de mégsem tudjuk elvenni a tekintetünket róluk. Akár tetszik akár nem, mi emberek így működünk. Belénk van kódolva a „nem akarom nézni, de tudni akarom, hogy mi van ott” pszichológia. Hasonló filozófiai alapokon nyugszik maga a szürrealizmus fogalma is, ahol a tudatalatti megmozgatása a legfontosabb, abszolút cél, ahol nem csak nappal, de éjjel is alkottak a művészeti irányzat nagyjai, hiszen az álmok, rémálmok hatalmas művek létrejöttét segíthetik elő. Hasonlóképpen született meg a Wait a minute is. A kiállítás egészét nevezhetném akár egyfajta lázálomnak is.

Nevetni jó!

Ezek után persze már nem különösebben kérdőjelezhetjük meg, hogy „mégis miért van egy üvegház az út kellős közepén?” A kérdés persze teljesen jogos lenne. Egyszerű oka van: várj egy percet.
Várj egy percet, szállj ki a kocsiból, nézz be az üvegházba és nevess egy jót, azon, hogyan is élünk, vagyis hogyan NEM élünk.

Az üvegház maga megadja azt a különleges atmoszférát, amelyben tökéletesen relaxálni tudunk, emellett nemcsak biztonságérzetet nyújt, de még jól is néz ki: erre bizonyíték lehetnek az amszterdami Mediamatic ETEN étterem üvegházai. 

Wait a minute koncepció – Szabó Viktória

A kiállítás úton útfélen megtekinthető lesz, az egyetlen teendő annyi, hogy meg kell csodálni és relaxálni kell a mini épületben. Talán ez a pár perc is elég lehet ahhoz, hogy feltöltődjön az ember; természetesen, ha valaki annyira beleszeret a forgalmat akadályozó csodába, hogy lógna a munkából – egyet se félj – egy jó kifogással ez is megoldható.

Ezek után ki ne akarna beülni egy üvegházba?

A koncepcióban résztvevő művészek:

Marc Sommer

Martin Roller

Michael Beitz

Adam Niklewicz

Giuseppe Colarusso